Három tolvaj megtámadott egy védtelen fiatal lányt, és megpróbálta kirabolni, abban a hitben, hogy egy ijedt és tehetetlen áldozattal van dolguk. De fogalmuk sem volt, mi fog történni egy perccel később.
Teljesen ostobák? Tényleg ezt gondolták.
Csendes és békés volt a reggel a parkban. Veronika befejezte a futását, megállt egy mellékösvényen, és megpróbált levegőt venni. Az edzés intenzív, de élvezetes volt. Haja magas lófarokba volt fogva, nyakát vékony aranylánc díszítette, csuklóján pedig sportóra volt. Imádta ezeket a ritka hétvégéket, amikor egyszerűen egyedül lehet.
Az út szinte teljesen kihalt volt. Az előző esti eső utáni párás levegőt levelek és friss levegő illata töltötte be. Veronika már éppen le akart kanyarodni, amikor hirtelen motorok dübörögtek mögötte.
Három motorkerékpár kanyarodott be a sarkon, és állt meg közvetlenül előtte. Három férfi szállt le róluk. Olcsó melegítőruhák, tetoválások a karjukon és a nyakukon, vigyorogva.
A vezető előrelépett, és tetőtől talpig végigmérte.
„Nos, szerelmem, teljesen egyedül vagy?” – kérdezte mosolyogva.
„Az a telefon biztos drága. Add ide, különben elejted.”
Veronika hallgatott. Arca komoly volt, de a feszültség tapintható volt a szemében. A második férfi megkerülte.
„Nézd, milyen elegáns. Gyönyörű óra. Csillogó a lánc. Biztosan van mit veszíteni.”
„Ne reszkess, óvatosak leszünk” – tette hozzá nevetve a harmadik férfi.
Túl közel álltak, elállták az útját.
– Megérted, hogy itt senki sem fog segíteni, ugye? – mondta a vezető. – Csak adj nekünk mindent, és menj tovább.
– És mi más? – kérdezte Veronika nyugodtan, és igyekezett remegő hangon beszélni.
A férfiak összenéztek.
– Különben kicsúszik a kezünkből a dolog – felelte az egyik. – Nem szeretjük, ha ellentmondanak nekünk.
Nevettek és beszélgettek a mobiltelefonjáról, a tornacipőjéről, a nyakláncáról. Az egyikük még a vállát is megérintette, mintha próbára tenné a félelmét.
Csak egy nőt láttak, egyedül és védtelenül a kiképzése után.
De fogalmuk sem volt, mi fog történni egy perccel később.
A vezető ismét közelebb jött, és felé hajolt.
– Szóval, önként odaadod nekünk, vagy magyarázkodnunk kell?
Veronika feszülten nézett rá. Semmi kiabálás, semmi pánik. Csak feszültség a szemükben és jeges koncentráció.
– Tényleg jó ötletnek tartod ezt? – kérdezte halkan.
A fiúk összenéztek és nevettek.
– Hallottad? Megpróbál minket megijeszteni.
– De tudod, kivel beszélsz?
– Senki más nincs. Csak te meg én.
Veronika hirtelen elmosolyodott.
– Pontosan. Csak te meg én.
Az egyikük megdermedt.
– Miért nevetsz?
– Mert fogalmad sincs, milyen bajba keveredtél – felelte a nő.
A főnök ingerülten előrelépett.
– Ne viselkedj keményen. A telefon és a lánc. Most.
Ebben a pillanatban két magas férfi bukkant elő lassan a fák árnyékából, az út kanyarulatában. Ők voltak a lány testőrei. Magasak, feketébe öltözve, hideg arccal. Nyugodtan és sietség nélkül mozogtak, de járásuk erőt sugárzott.
A tolvajoknak fogalmuk sem volt arról, hogy éppen most próbálták meg kirabolni a világ egyik leggazdagabb emberének lányát.
A férfiak megfordultak.
– És kik maguk?
Az egyik testőr közelebb jött, és kurtán megkérdezte:
– Baj van?
Veronika meg sem fordult.
– Már nem – válaszolta nyugodtan.
A mosoly eltűnt a férfiak arcáról.
