Oleg szándékosan vette feleségül Nadját – hogy fájdalmat okozzon Marijának. Be akarta bizonyítani, hogy nem szenved a lány árulása után.
Másával majdnem két évig voltak együtt. Őrülten szerette, kész lett volna lehozni neki az eget is, és egész életét az ő álmaihoz igazítani. Úgy érezte, minden az esküvő felé halad. De Mária állandó kitérései, amikor a házasság szóba került, egyre jobban bosszantották.
– Minek most esküvő? – mondta gyakran a lány. – Még nem végeztem az egyetemen, te meg a cégedben se hal, se hús a helyzet. Nincs rendes autód, saját lakásod sincs. És őszintén szólva, nem akarok a nővéreddel egy konyhán élni. Ha nem adtátok volna el azt a házat, most gondunk se lenne – válaszolta gyakran Marija.
Olegnek fájt, de elismerte: a lány szavaiban volt igazság. Ő és a húga, Olja, a szüleik lakásában éltek, a családi vállalkozás éppen csak kezdett újraéledni, ő maga pedig még az egyetem utolsó évében járt. Kénytelen volt átvenni az irányítást a dolgok felett, mielőtt megszerezte volna a diplomáját. A házat közös megegyezéssel adták el Oljával — fontos volt megmenteni a szüleik üzletét. Fél év alatt rengeteg adósság halmozódott fel, miközben mindkettőjüknek még tanulniuk kellett. Az eladás lehetővé tette, hogy visszafizessék az összes tartozást, feltöltsék az üzlet árukészletét, és még egy kis tartalékpénz is maradt.
Mária viszont úgy gondolta, hogy a jelenben kell élni, nem pedig egy képzeletbeli holnapra várni. Az ő helyzetében, amikor minden gond a szülei vállán nyugodott, ez könnyen hangzott. Oleg viszont egyik napról a másikra felnőtt — felelősség a húga iránt, az üzlet, a mindennapok. Hitt benne, hogy minden rendbe jön — lesz ház, autó és kert is.
Semmi sem jelezte a bajt. Megbeszélték, hogy elmennek moziba, és Mária megkérte, ne jöjjön érte — azt mondta, egyedül is odatalál. Oleg a megállóban várta, amikor hirtelen meglátta, hogy a lány egy drága autóval érkezik. Kilépett, átnyújtott neki egy könyvet, és azt mondta:
– Bocsáss meg, de többé nem lehetünk együtt. Férjhez megyek – mondta, és a kocsi felé fordult.
Oleg elnémult. Mi változhatott meg ennyire néhány nap távolléte alatt? Amikor hazaért, Olja mindent megértett az arcáról.
– Már tudod? – kérdezte.
Csak bólintott.
– Egy gazdaghoz megy férjhez. Engem is felkért tanúnak – visszautasítottam. Áruló! A hátad mögött járt vele…
Oleg átölelte a húgát, megsimogatta a fejét.
– Nyugodj meg. Legyen neki jó. Nekünk pedig még jobb lesz.
Ezután egy egész napra bezárkózott a szobájába. Olja próbálta rávenni, hogy jöjjön ki.
– Legalább egyél valamit. Sütöttem palacsintát…
Estére Oleg kijött – szemében tűz égett.
– Készülődj.
– Hová? Mit találtál ki?
– Elveszem az elsőt, aki igent mond – felelte hidegen.
– Ezt nem teheted! Ez nemcsak a te életed! – próbálta megállítani hiába a húga.
– Ha nem jössz velem, elmegyek egyedül – vágta rá.
A parkban sokan sétáltak. Az egyik lány a halántékánál forgatta az ujját, a másik megijedve elfutott. De a harmadik, miután Oleg szemébe nézett, azt mondta: „igen”.
– Hogy hívnak, szépségem? – kérdezte.
– Nadezda – felelte a lány.
– Az eljegyzést meg kell ünnepelni! – mondta Oleg, és Nadját meg Olját a kávézó felé húzta.
Az asztalnál kínos csend telepedett rájuk. Olja nem tudta, mit mondjon. Oleg fejében pedig a bosszú gondolatai forrongtak. Már eldöntötte: mindent megtesz, hogy az ő esküvője is huszonötödikén legyen.
– Valószínűleg komoly oka van annak, hogy ismeretlen lánynak tettél ajánlatot – törte meg a csendet Nadja. – Ha ez csak hirtelen döntés volt, nem haragszom, és elmegyek.
– Nem. Már kimondtad a szavad. Holnap beadjuk a házassági kérelmet, és elmegyünk megismerkedni a szüleiddel.
Oleg kacsintott:
– Először is, tegeződjünk.
Az esküvőig hátralévő hónapban minden nap találkoztak, beszélgettek, egyre jobban megismerték egymást.
– Elárulod, miért pont így döntöttél? – kérdezte egyszer Nadja.
– Mindenkinek megvannak a maga csontvázai a szekrényben – tért ki a válasz elől Oleg.
– Csak ne akadályozzák az életet – mosolygott Nadja.
– És te miért mondtál igent?
– Úgy képzeltem magam, mint egy mesebeli királykisasszonyt, akit az apja az első szembejövőhöz ad férjhez. A mesékben ez mindig jól végződik: „És boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Gondoltam, kipróbálom, igaz-e.
Valójában semmi sem volt ilyen egyszerű. A nagy szerelem után csak egy összetört szív és egy kis megtakarítás elvesztése maradt. De az a történet megtanította Nádját arra, hogyan ismerje fel az embereket. A hódolókat, akik rajként gyűltek köré, már egy pillantással elriasztotta.
Nem kereste különösebben „az igazit”, de jól tudta, milyen férfira van szüksége – okosra, önállóra, olyasvalakire, aki képes tettekre. Olegben elszántságot és komolyságot látott. Ha nem a húgával, hanem barátokkal lett volna, talán elment volna mellette anélkül, hogy megállna.
– Szóval ki vagy te, királykisasszony? – kérdezte Oleg elgondolkodva. – Nyeszmejana, Vasilisza Szépséges vagy talán a békakirálykisasszony?
– Csókolj meg, és megtudod – mosolygott Nadja.
De sem csók, sem több nem történt köztük.
Oleg maga intézte az esküvő minden előkészületét. Nádjának csak választania kellett abból, amit ő felajánlott. Még a ruhát és a fátylat is ő vásárolta.
– Te leszel a legszebb – ismételgette.
A házasságkötő teremben, miközben a hivatalos ceremóniára vártak, váratlanul összefutottak Máriával és a vőlegényével. Oleg erőltetett mosolyt vetett fel:
– Engedd meg, hogy gratuláljak – mondta, és arcon csókolta az exét. – Légy boldog a két lábon járó pénztárcáddal!
– Ne csinálj jelenetet – válaszolta idegesen Mária.
Alaposan végigmérte Oleg menyasszonyát. Karcsú, gyönyörű – nemcsak szép, hanem igazán feltűnő nő. A tartása királynői volt. Mária mindenben alulmaradt. A féltékenység szinte fojtogatta. Nem érzett boldogságot – csak egyre erősebben azt, hogy hibázott, és nem kapja meg, amire számított.
Oleg Nádjára nézett.
– Minden rendben – mondta feszült hangon.
– Még nem késő megállni – suttogta a lány.
– Nem. A játékot végigjátsszuk.
És csak a házasságkötő teremben, amikor a felesége szomorú szemébe nézett, értette meg Oleg, mit is tett valójában.
– Boldoggá foglak tenni – mondta Oleg, és őszintén hitt a saját szavaiban.
Elkezdődött a közös életük. Olja és Nádja hamar megtalálták a közös hangot, jól kijöttek egymással, és tökéletesen kiegészítették egymást. Az impulzív Olja megtanulta fékezni az érzelmeit, míg Nádja ügyesen megszervezte a háztartást, és észrevétlenül mindenkit kézben tartott.
Képzett közgazdászként, könyvelési és adózási szakemberként Nádja gyorsan rendet tett a pénzügyekben. Fél év múlva megnyitották a második üzletet, később pedig mesterbrigádokat is szerveztek – immár nemcsak építőanyaggal kereskedtek, hanem felújításokat is vállaltak. A nyereség megsokszorozódott.
Nádja igazi Bölcs Vasilisszának bizonyult – úgy tudta előadni az ötleteit, hogy Oleg azt hitte, mindez az ő érdeme. Úgy tűnt, mindenük megvan, csak élni és örülni kell. De Oleget nyomasztotta, hogy hiányzik az a szédítő érzés, ami Máriával megvolt. Minden kiszámítható, rendezett, nyugodt volt. „Ez csak rutin – gondolta –, ami úgy húz le, mint a mocsár. Nem szeretem. És ez mindent elmond.”
Nádja kitartó munkájának köszönhetően magasabb szintre léptek – belevágtak a kulcsrakész házak építésébe. Az első házat maguknak építették.
Minél jobban ment az üzlet, annál gyakrabban jutott Mária Oleg eszébe: „Nem tudtál volna egy kicsit várni? Látod, milyen autóm van most? És ez a ház – igazi palota!” Büszke volt magára. Egyre többször gondolta: „Mi lenne, ha…”
Nádja észrevette, mennyire gyötrődik a férje. Szeretett volna a szíve választottja lenni, de tudta: a szívnek – különösen egy másiknak – nem lehet parancsolni. „Nem minden mese ér véget boldogan” – gondolta keserűen, mégis tartotta magát a nevéhez: nem adta fel a reményt.
Olja is figyelte a bátyját.
– Többet fogsz veszíteni, mint amennyit találsz – mondta, amikor rajtakapta, hogy Mária közösségi oldalát nézi.
– Ne szólj bele! – vágta oda Oleg.
Olga sötéten nézett rá:
– Bolond vagy. Nádja őszintén szeret, te meg játszadozol vele!
„Már csak az hiányzott, hogy a gyerek kioktasson” – fortyant fel Oleg. Egyre erősebben vonzotta Mária. És írt neki.
Mária panaszkodott: a magánélete nem alakult jól. A férje kidobta, mindene nélkül. Az egyetemet sem fejezte be, állandó munkája sincs, a szüleihez nem tért vissza – egy bérelt lakásban él a megyei központban.
Néhány napig Oleg hezitált: „Menjek? Vagy jobb lenne nem is?”
De a körülmények úgy alakultak, hogy néhány napra egyedül maradt otthon – Nádja a beteg nagymamájához utazott a faluba.
Végül rászánta magát, és megbeszélt egy találkozót. Szinte repült Cseljabinszk felé, nem figyelve sem a sebességre, sem a közlekedési táblákra. A szíve hevesen vert, elképzelte, mit fog mondani, hová mennek majd együtt.
A valóság azonban kegyetlen volt…
– Micsoda jóképű férfi lettél! – vetette magát a nyakába Mária.
A mosdatlan test szaga azonnal megcsapta az orrát. Oleg undorral hátrébb lépett.
– Figyelnek az emberek.
– Engem nem érdekel! – nevetett Mária.
Rövid szoknya, olcsó smink, kétes eredetű parfüm… Ez a közönséges nő mindenben alulmaradt az ő Nádjusájához képest. „De hisz régen is ilyen volt! Hogy nem vettem ezt észre?” – gyötörte magát Oleg, miközben nézte, ahogy az egykori szerelme sörrel öblíti le a bánatát.
– Adj egy kis pénzt, meghálálom neked – mondta Mária, és kacéran megnyalta az ajkát.
Oleg már azt sem tudta, hogyan szabaduljon tőle.
– Bocsáss meg, de dolgom van – mondta, és felállt az asztaltól.
– Még találkozunk? – kérdezte a nő.
– Nem hiszem – felelte Oleg, majd intett a pincérnek. – Kérem a számlát.
– Még maradnék egy kicsit… – nyafogott Mária.
– Hadd pihenjen a hölgy ebből az összegből – mondta Oleg, miközben egy vastag bankjegyet csúsztatott a mappába.
A pincér bólintott, értette.
Oleg hazafelé száguldott, amennyire csak a motor bírta.
– Tényleg bolond vagyok – korholta magát. – Olja-nak igaza volt! Minek kellett ez az egész? Bár… talán mégsem volt hiábavaló, hogy elmentem.
„Hiszen egyszer sem szólítottam a feleségemet Nádjának… pedig nincs nálam közelebb, nincs senki, aki fontosabb lenne.”
E gondolatra Oleg hirtelen fékezett. Öt percig csak ült a kocsiban, és újra meg újra lepörgette fejében az esküvő óta eltelt éveket.
Látta maga előtt a felesége arcát, a szemét – azt az élénk, kissé ködös kékséget. Emlékezett, hogyan mosolyog Nádjusa, amikor ő hazaér, hogyan túrja meg gyengéden a haját hosszú, ápolt ujjaival.
„Megígértem, hogy boldoggá teszem” – jutott eszébe, majd körbenézett, beindította a motort, és húsz kilométerrel később letért az országútról a falusi útra.
– Egy hét túl hosszú. Két napot sem bírtam nélküled – mondta, amikor Nádja kiszaladt elé a nagymama házából.
– Te aztán tényleg őrült vagy – mosolygott a lány, könnyein át.
– Nádjusa, szerelmem – suttogta Oleg a felesége fülébe, és mindkettőjük fejét elöntötte a boldogság forró, szédítő árama.
