Larissa először elhessegette a testében bekövetkezett változásokat.
Mindent a gyomorproblémákra, az öregedésre, a puffadásra fogott – talán csak a stresszre. Még viccelődött is vele, mondván, hogy biztosan túl sok kenyeret evett, mert a pocakja folyamatosan nőtt. De néhány rutinvizsgálat után az orvos arckifejezése megváltozott.
„Asszonyom…” – mondta óvatosan, miközben újra áttekintette az eredményeket.
„Ez szokatlanul hangozhat, de a tesztek… terhességet mutatnak.”
Larissa rámeredt.
„Hatvanhat éves vagyok!”
„Vannak rendkívül ritka esetek” – válaszolta óvatosan. „De fel kellene keresnie egy nőgyógyászt a megerősítéshez.”
Zsibbadtan hagyta el a rendelőt. És mégis, legbelül, hitte. Már három gyermeket szült. Ahogy a pocakja tovább nőtt, azt mondta magának, hogy ez valamiféle csoda lehet az életének későbbi szakaszában. Nyomást érzett, nehézséget – néha még azt is, amit mozgásoknak vélt.
„Én már átéltem ezt” – mondta magának. „Ha eljön az ideje, elmegyek a kórházba.”
Hónapok teltek el. A pocakja egyre nagyobb és nagyobb lett. Kíváncsi szomszédok kérdezősködtek, Larissa pedig mosolyogva azt mondta, hogy talán Isten úgy döntött, hogy újra megáldja. Apró zoknikat kötött, neveket választott, sőt, még egy kiságyat is vett.
Saját számításai szerint a kilencedik hónapban járt, amikor végre időpontot kapott egy nőgyógyászhoz, hogy felkészüljön a szülésre. Az orvos, aki szkeptikus volt a korát tekintve, elkezdte a vizsgálatot.
Abban a pillanatban, hogy az ultrahangkép megjelent a képernyőn, kifutott az arcából a vér.
„Larissa asszony… ez nem egy baba.”
A pulzusa felgyorsult.
„Akkor mi az?”
Az orvos mély lélegzetet vett.
„Kőzetkőképződése van” – magyarázta.
„Ez rendkívül ritka. Akkor fordul elő, amikor egy régi méhen kívüli terhesség elmeszesedik a szervezetben. A szervezete kalciummal vette körül a fejletlen magzatot védelem céljából. Ez valószínűleg évtizedekkel ezelőtt történt – és csak most okoz tüneteket.”
Larissa dermedten állt. Évekig tudtán kívül nem új életet hordozott magában, hanem egy rég elveszettnek a megkeményedett maradványait.
Egy műtét következett. Bonyolult volt, de sikeres. Amikor Larissa felébredt, valami váratlant érzett – nem bánatot, nem sokkot, hanem megkönnyebbülést.
Amit hordozott, az nem a születésre váró csoda volt.
Ez egy olyan fejezet volt, amelyet a teste régen csendben lezárt.
És hónapok óta először érezte újra a könnyedséget.
